Gyerekként úgy vagyunk a testünkkel, mint egy jó baráttal. Ha éhesek vagyunk, eszünk; ha fáradtak, pihenünk. Sírunk, nevetünk, rohangálunk, mint a kis ördögfiókák, és nem agyalunk azon, hogy mit miért teszünk. A testünk jelez, mi pedig hallgatunk rá.
Ahogy felnövünk, valami fokozatosan megváltozik bennünk, a testünkkel való kapcsolódásban. Eltávolodunk tőle, olyan, mintha lennénk mi és a testünk. A testtudat csökkenése során azt érzékelhetjük, mintha elidegenednénk a saját testünktől. Ez előfordulhat stressz, trauma vagy túlzott szellemi terhelés, erős érzelmi állapotok hatására is. Ilyenkor sokkal nehezebb érzékelni a valódi testi szükségleteinket és belső jelzéseinket.
Amikor a figyelmünk a fejünkbe költözik
A mai felgyorsult élet egyre inkább a fejünkbe költöztet bennünket. A figyelmünk nagy része a feladatok, a határidők, a képernyők és a folyamatos információáramlás között mozog. Állandóan attól félünk, lemaradunk valamiről. Megtanulunk rendszerben gondolkodni, tervezni, teljesíteni, miközben egyre kevésbé figyelünk arra, valójában mi is történik a testünkben.
Elhalasztjuk vagy kihagyjuk az ebédet, mert még van egy feladat. Tovább dolgozunk, pedig fáradtak vagyunk. Befeszült a nyakunk, fáj a hátunk, szaporább a légzésünk, de azt mondjuk magunknak, hogy majd később foglalkozunk vele. Idővel ez az állapot természetessé válik — sőt, ha nem így éljük a mindennapjainkat, talán kevésbé érezzük hasznosnak, produktívnak magunkat.
A test először jelez, aztán kiabál
A testünk folyamatosan próbál velünk kommunikálni. Először csak finoman jelzi, hogy valami nincs rendben. Ha nem figyelünk, kiabálni kezd: „Hé, itt valaki fáradt!” — és máris kimerültek vagyunk. Ami korábban csak enyhe fáradtság volt, abból tartós kimerültség lehet; ami kezdetben átmeneti stressznek tűnt, abból állandó nyugtalanság válhat.
Gyakran tapasztaltam, hogy a testtel való kapcsolat hiánya nemcsak az egészségben jelenik meg. Megjelenik a testtartásban, a mozdulatokban, az önbizalomban, sőt még abban is, hogyan viseljük a ruháinkat.
Jelen vagyunk egyáltalán a saját testünkben?
A nagy kérdés: tényleg jelen vagyunk a saját testünkben? Mert amikor eltávolodunk önmagunktól, a testünk könnyen csak egy eszközzé válik. Valamivé, amit működtetni kell, formálni kell, javítani kell. Egyre kevésbé érezzük belülről, és egyre inkább kívülről figyeljük.
A testtudat számomra nem tökéletes önismeretet jelent. Inkább azt a képességet, hogy észrevegyem, mi történik bennem éppen most. Hogy érzékeljem a légzésemet. A testtartásomat. Az aktuális feszültségeimet. Az energiaszintemet. Az érzelmeimet.
A légzés mint visszatalálás önmagunkhoz
Ebben a folyamatban a légzés különösen fontos kapaszkodó lehet. A légzés folyamatosan tükrözi az aktuális állapotunkat. Ha stresszesek vagyunk, felgyorsul, felületesebbé válhat; ha biztonságban érezzük magunkat, természetesebbé, mélyebbé és szabadabbá válik.
Éppen ezért a tudatos légzés nemcsak légzőgyakorlat. Sokszor visszaút a testhez. Néhány lassabb lélegzetvétel segíthet újra érzékelni azt, amit a rohanás közben elveszítettünk — és segíthet abban is, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal.
A testtudat nem új trükk, amit meg kell tanulnunk. Inkább valami régi, amit újra fel kell fedeznünk.
Egy furcsa kérdés
1. Mikor kérdezted meg utoljára a testedet, hogy van? Nem az elmédet — a testedet.
2. Ha a tested ma este küldhetne neked egy SMS-t, mi lenne benne?
3. A nap melyik részében felejted el leginkább, hogy van tested?